A szeptember 11-i tragikus terrortámadásoknak köszönhetően pillanatnyilag nincs olyan keleti kutyafajta a világon, amelyik szülőhazája többet szerepelne a hírekben, mint az afgán agár. Afganisztán mindig is a szélsőségek országa volt, földrajzilag, kulturálisan és történelmi szempontból egyaránt – legalábbis a nyugati világ számára.

Afganisztán szoros értelemben vett történelme az időszámításunk előtti hatodik században kezdődik, a perzsa hódítás idején. Fejlett civilizáció kezdett kialakulni a területen, melyet azonban a mongol invázió olyannyira elpusztított a tizenharmadik században, hogy az igazán a mai napig sem tudott regenerálódni. A híradókból mindenki tudja, hogy Afganisztán nem egyetlen nemzet országa, hanem több törzs, népcsoport is osztozik rajta. Ha történetesen békében éltek egymás mellett, akkor idegen erő próbálta hatalmába keríteni az országot. Ha a betolakodót sikerült visszaverni, akkor belső villongások törtek ki. Az afgán agár jelenléte a nyugati világban is a háborúknak köszönhető, hiszen mindegyik korabeli import a brit hadsereg katonái illetve feleségeik által érkezett Londonba.

Lerombolt ország, gonosz történelem: egy csodálatos kutya szülőhazája. Az afgán agár a törzsek és klánok örvénylő masszájából született, a régióhoz hasonlóan teljesen egyedülálló küllemmel, zavaros múlttal, problémás jövővel. A legtöbb ember csupán kiállítási primadonnának tekinti az afgán agarat csodálatos szőre miatt, és nem kérdezi, milyen emberek, milyen célra alakították ki a fajtát. Szerencsétlen módon lenyűgöző megjelenése a nyugati ember számára szinte érthetetlen belsőt takar, szupermodell külseje azonban főleg olyanokat vonz, akik nem fáradnak az agárlélek megfejtésével. Ez a kutya nem hozza oda a papucsodat, hanem megeszi. Hogy miért? Mert így akarja. Akárcsak a törzsek tagjai, akik őseit tenyésztették, nem viseli, hogy uralkodjanak rajta és általában nem úgy viselkedik, ahogy az az adott helyzetben hasznos lenne számára. Ezeket a makacs kutyákat az új tulajdonos sokszor nem is veréssel bünteti, hanem egyszerűen kidobja őket a korábban gondoskodást ígérő otthonból – ahogyan számos nyugati ország elfelejt Afganisztán pártfogója lenni az első problémásabb pillanatban.

Könnyebben értjük meg az afgán agár viselkedését, ha tudjuk, milyen célra használták őshazájában. Bár testőrként és terelőkutyaként is dolgozott, elsődleges feladata a vadászat volt. Afganisztán királyai generációkon keresztül vadászkutya-tenyészeteket tartottak fenn. Az afgán agárnak kiváló a látása, hiszen elsősorban szemével követi a zsákmányt. (Az angol „sighthound” kifejezés találóan jellemzi ezt a típusú vadászkutyát.) A vadászok lóháton kísérték a kutyákat, de az afgán agarak rendszerint lehagyták a lovakat, és az ember irányítása nélkül, saját elképzeléseik szerint vadásztak. Ez a független gondolkodás napjainkban is sajátja a fajtának. Több forrás szerint is számos formában vadásztak az afgán agárral: falkában, kan-szuka párban és egyetlen kutyával is. Gyakorlatilag minden vadászati szituációban használták a kutyát, területtől és vadtól függően. Mindenre vadásztak vele, ami csak előfordult a környéken és a vadász meg akarta szerezni: hegyi szarvasra, antilopra, nyúlra, de farkasra, sakálra, vadkutyára, sőt a leopárd egy hegyekben élő változatára is. Az afgán agarat használták arra is, hogy felverje a szárnyasvadat a vadász puskája vagy a sólyom számára, sőt terrierek hiányában neki kellett elintéznie a mormotát is, melyet a hegylakók különösen kedveltek húsa és szőrméje miatt. Mindez nem azt jelenti, hogy minden egyes agarat minden vadra használtak, hanem hogy a fajta képességei lehetővé tették az egyes egyedek szituációnak megfelelő használatát..

Az afgán agárnak nem csupán gyorsnak kellett lennie, hanem kitartónak, fordulékonynak és stabilnak is, hogy a világ egyik leggyilkosabb talaján, durva, kövekkel borított terepen, sőt a hegyekben is addig üldözhesse zsákmányát, míg el nem éri: a vadászat vége a gyilkolás. Afganisztánban mindig is könnyű volt ölni; a legbátrabb harcos lett a törzs vezetője, a leggyilkosabb kutya pedig a falkavezér, akit a törzs még dicsért és jutalmazott is magatartásáért. Az üldözés és a gyilkolás ösztönét napjainkban sem nehéz felfedezni az afgán agárban, főleg kisebb emlősállatok jelenlétében.

Az afgán agár bundája egy viszonylag robusztus, falkavadász típusú testet rejt, mely felépítését tekintve bárhol, bármilyen ősből kialakulhatott. A fajta különlegesen finom, hosszú szőrzete azonban csak nagy földrajzi magasságokban élő vadállatoknál fordul elő; a pofa, a hát és a farok felső részének rövid szőrzete is a sajátságos klíma következménye. Tény, hogy a fajta Afganisztán területén alakult ki mai formájában, de hogy ősei honnan származnak, azt csak találgatni lehet. Két teória – a fajta már évezredekkel ezelőtt létezett Egyiptomban illetve Ázsia sztyeppéin alakult ki –, már megdőlt.

Körülbelül 30 éve érdekes vita bontakozott ki a Dog World c. szakmai hetilap hasábjain az afgán agár és a saluki tenyésztők között. A vitát Mrs. Hope Waters indította útjára egy rövid írásával, melyben egy bírót kritizált, aki kifogásolta, hogy a hölgy egyik salukijának erősen felfelé ívelő, gyűrűs farka van. Mrs. Waters ezt azzal magyarázta, hogy az afgán a saluki leszármazottja, és mint tudjuk, annak ilyen farokkal kell rendelkeznie. Az afgán agár tenyésztők először csupán rossz viccnek tartották az egészet, de Mrs. Waters hitelesnek tűnő érvekkel támasztotta alá állítását. Régészeti leletek tanúsága szerint saluki típusú kutyák már i.e. negyedik évezredben, sőt korábban is léteztek Egyiptomban és Mezopotámiában. Afganisztánban nem találtak ehhez hasonló leleteket, Perzsiában viszont igen, ahova Szíriából illetve Mezopotámiából került a saluki, Tazi vagy arab agár néven. Afganisztánba valószínűleg akkor kerültek agarak, mikor az ország Szíriával és Mezopotámiával kereskedett, Szírián keresztül. A kereskedelmi utakon bekerülő, rövidszőrű kutyák aztán alkalmazkodtak a helyi klímához és vadászati viszonyokhoz. Egyébként Mrs. Waters szerint nem ritka jelenség a salukinál, hogy puha, vattaszerű szőrt növeszt a vállainál és a combján. Ez a szőrzet minőségében különbözik az aljszőrzettől, és néhány esetben kiterjed a fejre és a horpasz tájékára. Ez egyértelmű bizonyíték a saluki és az afgán közeli rokonságára. Szelektív tenyésztésnél ez a szőrzet hasonlítani kezd a sokkal rövidebb szőrű, korai import afgánok szőrére. Egy angol kiállításon egyszer szerepelt egy határozott szakállal rendelkező saluki. A Popular Dogs 1966 márciusi számában egy afganisztáni gazellavadászatról szóló tudósítás olvasható, mely szerint Afganisztánban az afgán agár egyik neve a Tazi, ahogyan a salukit hívják Perzsiában.

Az azonban biztos, hogy az afgán agár a XIX. század második felében jelent meg a nyugati világban. A legkorábbi fennmaradt képi ábrázolás, melyen egy félreismerhetetlen, teljes szőrben lévő afgán agár látható, 1809-ből, Indiából származik, a másolatát 1813-ban publikálták Londonban.

Az első példányok az indiai-afgán határháborúból visszatérő brit katonákkal érkeztek Londonba; néhányukat kiállításokon is szerepeltették, afgán agár néven, de igazi érdeklődés még nem mutatkozott a fajta iránt, egészen 1907-ig, mikor John Barff kapitány Perzsiából, Indián keresztül, hazahozta Zardin nevű kutyáját. Ez az afgán agár csodálatos stílusú, jó szőrben lévő kutya volt, sötét maszkkal, nagy sikert aratott az angol kutyabarátok körében. Zardint további importok követték, néhány példány már az Újvilágba is elkerült, a háború alatt azonban teljesen eltűnt a fajta a nyugati világból. 1920 körülre tehető, hogy Murray őrnagy feleségével, Mrs. G. Bell Murray-vel és Miss Jean C. Manson Skóciába vittek egy csoport afgán agarat, melyet vettek, de lehet, hogy már maguk tenyésztettek a nyolcéves háború alatt Balukisztánban, mely akkor független állam volt Dél-Afganisztán területén, ma Pakisztán része. Ezekből az importokból tenyésztette ki Miss Manson, az őrnagy és mások a Bell-Murray vonalat az 1920-as években.