Bordeaux-i dog

Tizenhét éve már, hogy feltűnt a filmvásznon Turner nyomozó társaságában Hooch, a nagy, vörös, ráncos – és nyálas – négylábú, aki tönkretette ugyan a pedáns rendőr lakását, de akár élete árán is kész volt megvédeni szeretett gazdáját. A tévécsatornákon alkalmanként azóta is vetített film főszereplője, fajtáját illetően, egy bordeaux-i dog. A kutyával rendelkező nézők többségének természetesen nem kellett határozó kézikönyv után nyúlnia, hogy beazonosítsa Tom Hanks partnerét; az átlagos mozilátogató azonban jó esetben is legfeljebb bullmasztiffnak nézte a nyomottképű négylábút. Különleges, nem hétköznapi megjelenése ellenére, a bordeaux-i dog nem tartozik a köztudatban élő fajták közé.

Az 1880-as évek végén, amikor még közel sem volt olyan egységes a fajta külleme, mint napjainkban, a három legnépszerűbb változat egyike éppen a párizsi típus volt, a toulouse-i és a bordeaux-i mellett. Az első írásos emlék a fajtáról 1863-ból származik, mikor az első francia kutyakiállítást rendezték a párizsi Jardin d’Acclimatationban.

Az esemény inkább még csak egyfajta kutyabemutató volt, nem mai értelemben vett kiállítás, de a lényeg, hogy már bordeaux-i dogok is szerepeltek. A nyolc, még eléggé eltérő küllemű dog közül egy Magenta nevű szuka lett a győztes, akit egyidejűleg Párizs városának különdíjával is kitüntettek, egy 150 frankot érő aranyéremmel. Magenta marmagassága 70 cm volt, színe pedig rőtes árnyalatú szürke. Ezután 1883-ig nincs újabb adat a fajtáról. Ezekben az években még nem alakult ki a fajta egységes, végleges külleme, egymástól nagyon különböző egyedek is léteztek még, és nem kevésbé eltérőek voltak a korabeli tenyésztők nézetei az ideális tulajdonságokról. Némelyikük például az ollós harapást, mások a tétreharapást preferálták; nem kevesebb vita övezte a maszk kérdését is.

A már említett három fő típus – Parisien, Toulousian, Bordelais – keveredéséből alakult ki napjaink bordeaux-i dogja. A toulouse-i kutyák teste hosszabb volt, kisebb csontokkal. A párizsi kutyák fogazata ollós harapással záródott, míg a többi dognak általában 1–2 centiméteres előreharapása volt. A tenyésztők végül az előreharapás mellett döntöttek, ami ma is fajtajelleg.

Érdekes, hogy Nagy-Britanniában a Kennel Club nem is olyan régen, csupán 1997-ben ismerte el hivatalos fajtaként a bordeaux-i dogot, pedig már 1893-tól jelentek meg bírói beszámolók a Kennel Club Gazette-ben olyan kiállításokról, ahol ezek a nagy, vörös kutyák is szerepeltek, sőt 1897-ben önálló fajtaklub is alakult. 1895-ben egy John Proctor vagy Antwerp nevű úr publikálta tapasztalatait a The Stock Keeperben „Dél-Franciaország harcikutyáiról”. Bizony, a bordeaux-i dog számára sem volt menekvés, nem csak hadi- és vadászkutyaként használták, hanem viadorebként is. Bikák, medvék, vadkanok és jaguárok (!) ellen kellett felvennie a harcot. Szerencsére volt békésebb foglalkozása is, a mészárosok tulajdonuk őrzése mellett marhahajtásra használták kutyáikat. Az állatviadalok betiltásával és a hajtás iránti igény csökkenésével általános őrző-védő szerepet töltött be a bordeaux-i dog. Az első komoly szakmai cikk, és egyben az első fajtaleírás a fajtáról, 1896-ban jelent meg Pierre Mégnin állatorvos tollából, aki az Elevuer (Tenyésztő) című folyóiratot szerkesztette. Mégnin az általa 1863 és 1895 között látott és ismert példányok szintézisét fogalmazta meg.

A világ kutyásai Henry de Bylants „The Breeds of Dogs” c. munkájából ismerhették meg széleskörben a bordeaux-i dog jellemzőit. Mégnin egyébként a barna maszkot részesítette előnyben a feketével szemben, mert szerinte utóbbi a bullmasztiffal történt keresztezés eredménye. Erre a kérdésre egyébként máig nem sikerült megnyugtató választ találni: vajon a bullmasztiff a bordeaux-i dog egyik őse, vagy fordítva? Esetleg mindkét fajta körülbelül egy időben, egymással párhuzamosan alakult ki?

Az viszont biztos, a modern bordeaux-i dog megalkotójának J. Kunstler professzort tartják, aki többek között összehasonlító anatómiával foglalkozott a bordeaux-i egyetemen, és 1910-ben publikálta „Etude critique du Dogue de Bordeaux” c. munkáját a fajtáról. Nagyon kritikusan bírálta a fajta típusváltozatait, és Mégninnel szemben ő a fekete maszkot pártolta. A fajta harmadik nagy mentora Raymond Triquet, aki az 1950-es végén találkozott egy bordeaux-i doggal, César de la Croix Coupée-val, és teljesen beleszeretett a fajtába. Attól kezdve mindent megtett az imádott fajta fejlődése és népszerűsítése érdekében, így furcsa módon éppen egy észak-franciaországi keltette új életre a déli fajtát.

Triquet személyében értékes pártfogóra talált a bordeaux-i dog; a professzor számos szótár és kiadvány szerzője, a nyelvtudomány doktora, egyetemi tanár, sőt a Brit Rend tiszteletbeli tagja. Hosszú kutatómunka után, 1997-ben jelent meg átfogó munkája, a „La Saga de Dogue de Bordeaux”. A jelenleg is érvényben lévő standard elsősorban Triquet munkájának eredménye.

Az 1970-es évektől folyamatosan nőtt a fajta népszerűsége Franciaországban, míg 1970-ben csupán 66 kölyök született, 1980-ban 250. A bordeaux-i dog a XX. században két fajta kialakításában is közrejátszott: a japán tosa és az argentin dog ereiben is csörgedezik némi francia vér.

Habár az Egyesült Államokban az AKC még nem ismerte el hivatalos fajtaként, a bordeaux-i dog nagyon népszerű fajta. Dr. Philip Toddnak tulajdonítják az első bordeaux-i dogok érkezését az Egyesült Államokba, az 1960-as években.

Néhány elkötelezett tenyésztő gondos munkájának köszönhetően ma már számos világszínvonalú bordeaux-i dog él az Államokban. A Dogue de Bordeaux Society mindent megtesz a fajta érdekében, a 2000-es Speciality kiállításukon nem kisebb személyiség, mint maga Raymond Triquet volt a bíró. Várhatóan még 2010 előtt az AKC is hivatalosan elismert fajtának minősíti a bordeaux-i dogot.

A bordeaux-i dog nyugodt, magas ingerküszöbbel rendelkező fajta. Általánosságban barátságos, kutyákkal szemben sem túlságosan agresszív, de képes magát és szeretteit megvédeni; jő házőrző. Hajlamos az önfejűségre, de sok szeretettel és következetességgel jól nevelhető. Kissé érzékeny a melegre, viszonylag alacsony a mozgásigénye; megszállott túrázóknak és futóknak nem ajánlott. Várható élettartama kb. tíz év.