Papillon

A papillon – ki gondolná – a kontinentális törpespánielek családjába tartozik. Hegyes orrocskáját, apró termetét figyelve nehéz elhinni, hogy igen közeli rokona a tömpe orrú, domború koponyájú cavalier king charles spánielnek, sôt: a papillont tekinthetjük a „királyi” fajta közvetlen ôsének.

Egészen pontosan két fajtáról kell beszélnünk: a felálló fülû „pillangó” papillonról és a lógó fülû „éjjelilepkérôl”, a phalene-ról. A két változat csupán fülében különbözik egymástól, mégis, ez az aprócska eltérés hatalmas népszerûséget hozott a papillonnak, míg a phalene csupán árnyékéletet él mellette.

A legkorábbi bizonyítékok – régi freskók – szerint törpespánielek már a XIII. században léteztek, sôt gyakori kedvencei voltak az arisztokrácia képviselôinek. A firenzei Santa Croce bazilikában látható, Utolsó ítélet címû híres freskón is szerepel egy törpespániel, akárcsak a Medici család szinte mindegyik életképén. Festmények tanúsága szerint a fehér-tarka spánielecskék 300 éven keresztül voltak a francia királyi udvar lakói. A szerencsétlen sorsú Marie-Antoinette is szerette ezeket a kutyákat, egyik kedvence még a börtönbe is elkísérte, sôt – állítólag – még a vesztôhelyre is magával vitte a kutyát, bár kétséges, hogy a forradalmárok tolerálták-e ezt a nagy állatszeretetet, hiszen a francia forradalom az arisztokratákhoz hasonlóan a törpespániel-állományra is igen károsan hatott. De visszatérve a festményekre, Tiziano, Rubens és Murillo is sok-sok törpespánielt szerepeltetett, a rokokóban pedig még skandináv mester képein is felfedezni ezeket az apróságokat. Ezeken a képeken mindig lógó fülû kutyákat látni, egészen 1700-ig, mikor Jacob Bogdani egyik csendéletén egy álló fülû példány jelenik meg. Azt ma már persze nem tudjuk kideríteni, hogy ez a felálló fül véletlen mutációként jelent meg vagy más fajták bevonásának köszönhetô. Egy biztos, ma már a papillon sokkal népszerûbb a phalene-nál. Egy idôben egyébként az összes kontinentális törpespániel háttérbe szorult az angol cavalier king chaerles spániel mögött, csak a XIX. század második felében kezdték francia és belga kedvelôik újra népszerûsíteni.

A papillon kedves, ragaszkodó fajta, de korábban nem csupán kellemes természete miatt tartottak rá igényt: azért is voltak az elôkelô dámák állandó kísérô, hogy elkapdossák az asszonyukon pattogó bolhákat és más élôsködôket.

A papillon a legapróbb kutyafajták közé tartozik, a legkisebb példányok súlya csupán másfél kiló, de a nagyobbak is csak maximum 4 és fél kilógrammosak, az 5 kg már nem kívánatos. Amilyen apró, olyan öntudatos fajta, temperamentumos, energikus, tele életkedvvel. Nemcsak megkapóan sármos, de ismerôi szerint megdöbbentô beleérzôképességgel rendelkezik, mintha csak olvasna gazdája gondolataiban… Hûséges, lojális típus, de idegenekkel szemben is barátságos. Játékos, alkalmazkodó, így több kutyával vagy más háziállattal is könnyen együtt tartható. Intelligens, könnyen tanul, nemcsak a kísérôkutya-vizsgát teheti le sikerrel, hanem az obedience feladataival is könnyen boldogul. Ezek után magától értetôdô, hogy az agility-pályán is kiváló versenyzô, mintha csak egy aprócska, lökhajtásos szôrpamacsot látnánk száguldani, olyan gyors.

Ausztriában a fajta képviselôi több Országos Bajnok címet szereztek, pillanatnyilag is több aktív versenyzô papillon van az országban. Svédországban gombakeresésre is használják, sôt a rendôrség is alkalmazza kábítószeres kutyának. Kirándulni is nyugodtan magunkkal vihetjük, túrákon is fáradhatatlan a papillon, amilyen kicsi, olyan kitartó: ugyanakkora távot képes teljesíteni, mint gazdája.

Ápolása nem túl bonyolult, hetente egyszer alaposan át kell kefélni, a fülszôrzetet háromnaponta kifésülni, hogy ne filcesedjen. Kölyökvásárlás elôtt alaposan gondoljuk meg több mint egy évtizedre kiható döntésünket, ugyanis a papillonnál nem ritka a 16–17 éves életkor sem.