Kelpie

A kelpie az európai kutyabarátok számára valószínûleg az ausztrál terelôfajták legismeretlenebbike. Az ausztrál pásztorok és marhatenyésztôk azonban nemcsak jól ismerik, hanem igen nagyra becsülik ezt a fajtát intelligenciája és fáradhatatlan munkakedve miatt. A kelpie kiválóan alkalmazkodott az ausztrál legelôk nehéz munkakörülményeihez: szívósan dolgozik az izzó nyári hôségben és a téli hidegben egyaránt, nem törôdve az olykor rendkívüli talajviszonyokkal sem. Figyelemreméltó, hogy a szülôhazájukból elszármazott kelpiek nagyon jól alkalmazkodnak az adott ország klímájához is. Egy svéd farmer, majdnem a sarkkörön, négy, Ausztráliából importált kelpievel ôrizteti húszezres rénszarvascsordáját. A kutyák a második télre az otthoninál sokkal vastagabb, „svéd” bundát növesztettek.

A kelpie valószínûleg skót bevándorlók kutyáitól, rövidszôrû colleiktól származik. A skót Rutherford család is magával vitt két fekete vagy fekete-cser színû colliet új hazájába. A kutyák meglepôen jól alkalmazkodtak új környezetükhöz, s a farmerek hamar megkedvelték ôket kiváló terelômunkájuk miatt. A Rutherford-kutyákat aztán más európai, fôleg angol és skót kutyákkal keresztezték; a Rutherford-vonalú kutyák képezték a kelpie-tenyésztés alapjait. A kelpie nevet egy Gleason nevû farmer „találta ki”, aki egy lóért cserébe tett szert egy Rutherford-kutyára. A kelpie szó a skótok ôsi nyelvén vízi szellemet jelent. Ez a Gleason-Kelpie kiváló munkakutya volt, kétszer is pároztatták egy Rutherford által Skóciából importált, Moss nevû kannal, majd a fekete-cser színû Caserral, akinek szülei szintén Skóciából érkeztek. Utóbbi alomból született egy szuka, akit szintén Kelpienek hívtak: ô volt az elsô ausztrál juhászkutyavizsga gyôztese. 1872-ben, Forbesban 12 hónaposan lett elsô. Tulajdonosa után King’s Kelpienek nevezték. Utódait ismét pároztatták a Moss nevû kutyával. Gyôzelmei révén King’s Kelpie kölykei kifejezetten keresetté váltak. Késôbbi utódai, Brutus és Jenny párosításából született egy Sally nevû szuka, akit szintén Moss-szal fedeztettek. Ebben az alomban látott napvilágot a fekete kelpiek névadója, egy Barb nevû kan, akit gazdája, Jack Davis egy ló után nevezett el, aki 1866-ban megnyerte a Melbourne Kupát.

Ceasar és Gleeson’s Kelpie párosításából, John Quinn tenyészetében született egy kékszínû kan, Coil, akit Immortal Coilnak is neveztek hihetetlen munkabírása miatt. Coil 1898-ban, Sydney-ben maximális pontszámmal gyôzött egy munkaverseny elsô napján. Gazdája túlságosan is megünnepelhette sikerét, és talán emiatt nem figyelt kellôképpen kutyájára: a mámoros estén Coilt elütötte egy szekér, és a kerék eltörte a kutya egyik mellsô lábát. Ha esetleg a konkurencia próbálta így hatástalanítani, nem járt sikerrel. Coil ugyanis a verseny másnapján is kvalifikálta magát a döntôbe, s a bíró beleegyezésével elindulhatott a fináléban, melyet rekord idô alatt, ismét 100 pontos teljesítménnyel nyert meg – törött lábbal!

Coil története mellett több legendás kelpiet is számon tart a történelem. Egy korabeli újságcikk egy marhakereskedô eltûnésérôl számolt be, aki állatait ment ellenôrizni, de leesett lováról és több helyen is eltörte a lábát. Három nap múlva megtalálták a lovat felnyergelve, a kereskedô farmjának közelében legelészett. A lovat azonosították, majd megindult a keresés. Mikor a szerencsétlenül járt embert megtalálták, kiderült, hûséges kutyája tartotta életben. A nagy vörös kelpie el-elszaladt a közeli patakhoz, bemártotta fejét a vízbe, s a farmer bundájáról nyalogatta le a vizet. A kutyának volt annyi érzéke, hogy nem merült el teljesen a vízben, így éjszaka ô melegítette gazdáját, hozzábújva a farmerhez. Pilbarában szobrot is állítottak egy kelpienek, aki mindenki kutyája volt, fôleg a bányászoké, akik számlát nyitottak etetési és orvosi költségei fedezésére. Sajnos a kutya halálát egy sztrichnines csalétek okozta. Az 1930-as években Alec Ansons Judy nevû kutyája volt Daylesford kis városkájának büszkesége. Az utca lakói órát igazíthattak Judy szokásaihoz. A kutya minden iskolanap elkísérte Alec Ansons Bob nevû fiát az iskolába, majd ott várt rá a nap végén. Judy arról is híres volt, hogyha meghallotta a vonatfüttyöt, azonnal lerohant a helyi állomás mellékvágányához, ahol a birkákat és marhákat terelték ki a vagonokból, készen arra, hogy segítse be- vagy kiterelni a jószágot. Mindig meg tudta különböztetni, mikor érkezik utasszállító vonat, és mikor állatszállító szerelvény. Mondani sem kell, Judy természetesen több terelôversenyt is nyert. Egy Red Hope nevû kelpiet egyszer kölcsön adtak Melbourne-be, a gazda egyik barátjának. A kutya azonban egyik éjjel elszakította láncát, és visszagyalogolt otthonába, Heathcote-ba, 70 mérföldet megtéve, maga után húzva láncát.

Manapság mintegy 70–80 ezer kelpie dolgozik Ausztráliában, fôleg hatalmas birkanyájak mellett, de marhacsordák terelésére is használják a fajtát.

Óriási munkakedvvel rendelkezik, de nagyon önálló, olykor makacs kutya, így városi hobby-tartásra nem kifejezetten ajánlott, mert ilyen körülmények között lehetetlen munkakedvét kielégíteni. A kelpie amúgy kellemes és különösen szociális családi kutya: intelligens, vidám, aktív, kitartó, ragaszkodó – mindig kész arra, hogy a számára kitûzött feladatot a gazda megelégedésére végrehajtsa. Mindenesetre mint juhászkutya szereti az önállóságot. Az unalmas, egyhangú élet a hátsó udvarban vagy az ágyon heverészve, gyûlölt dolog a számára. Az aktívan dolgozó vonalakból származó kelpiek csak juhászok kezébe valók, mivel olyan magas a terelési ösztönük, hogy azt egy egyszerû kutyatartó nem tudja kielégíteni. Hatásos „pótlék” az agility, de ismerünk mentôkutyaként vagy terápiás kutyaként dolgozó kelpiet is. Türelmük és kitartásuk olykor végtelennek tûnik. A kelpie nem kedveli, sôt lenézik a kemény nevelési módszereket, anélkül, hogy túlságosan érzékeny lenne. Ezek a kutyák intelligenciával, sokszínû feladatokkal és örömmel akarnak dolgozni, a gazda által állított kreatív feladatoknak önfeláldozó módon próbálnak megfelelni. Nagyon gyors a felfogóképességük, fáradhatatlanok, képesek napi 50 kilóméter megtételére szusszanásnyi pihenôkkel. Teljesen munkájuknak szentelik magukat, egész nap hajtanak, gyorsak és fürgék. Képesek a birkanyáj hátán szaladni, hogy mihamarabb a nyáj elébe kerüljenek. Karámban és szabad területen egyaránt jól dolgoznak. A fajta fontos tulajdonsága a „tekintet” és a „hang”. A szemkutyák elsôsorban a legelôn dolgoznak, bizonyos távolságból ôrzik a nyájat. Pillantásukkal szinte hipnotizálják az állatokat. Az ugatók feladata a nyájak vagy egyes állatok egyik karámból a másikba hajtása. Ideális esetben egy jó kelpie mindkét feladatot képes ellátni. A szukák 43–48, a kanok 46–51 cm magasak. Színük lehet fekete, fekete-cser, vörös, vörös-cser, csokoládé, füstös kék, fawn (sárgásbarna, fakó).