West highland white terrier

A west higland white terrier eredetéről sok legenda kering. Vannak, akik úgy tartják, hogy a westie-k a XVI. században kerültek Skóciába a spanyol flotta hajótöröttei révén. Tény, hogy 1588-ban II. Fülöp spanyol király minden addiginál nagyobb flottát toborzott össze, hogy leigázza az ellenséges Angliát. Az Armadának keresztelt hajóflotta azonban az időjárás viszontagságai miatt elsüllyedt, még mielőtt harcba szállhatott volna az angol csapatokkal. A kalandos legendák kedvelői szerint ekkor menekültek ki a hajóroncsokról a szigetországba azok a kis fehér kutyák, amelyeket ma west highland white terrierként ismerünk.
     A megható, drámai történettel szemben azonban sokkal valószínűbb, hogy a westie Argyllshire skót vadászainak tenyésztése nyomán született meg, századokkal később. Számos keresztezés révén „fejlesztették ki” a kutyát, céljuk pedig az volt, hogy minél tökéletesebb, az odúvadászatra használatos fajt hozzanak létre. (A terrier szó egyébként latin eredetű, és a terra, azaz föld szóból származik. Ezzel az elnevezéssel is nyilvánvalóvá tették a westie tenyésztői, hogy egy föld alatti, odúkban élő állatokat vadászó fajtát akartak kitenyészteni.)
      A westie-re jellemző fehér szín, a tenyésztési folyamat során fejlődött ki, bizonyítva azt, amit már régebben is sejteni lehetett, hogy a nyugat-skóciai környezetben a különböző állatok nagyobb gyakorisággal szülnek fehér, vagy világos színű kölyköket. A tenyésztők úgy gondolták, ezekből a „selejtes”, albinó kutyákból soha nem lehet jó vadászkutya, így inkább az úgynevezett Earth Dog felé és a cairn típusú, színes Poltalloch terrier felé fordultak a tenyésztők – amelyek egyébként nem sokban különböznek a jelenleg ismert westie-től. Ám a „másodosztályú” besorolás ellenére is nagy számban születtek fehér színű terrierek Skóciában, és lassacskán kiderült, hogy kitűnő vadászkutyák, valamint, hogy ugyanolyan vérszomjasan rohannak a nyulak és rókák után, mint színes rokonaik.
     Jelentős változást a westie-tenyésztésben a múlt század hozott, amikor a poltalloch-i E. D. Malcolm ezredes úgy döntött, kifejezetten ezzel a fajtával kíván foglalkozni, és a westie széles körű nagy-britanniai népszerűsítését tűzte ki céljául. A véletlen is segített a változat életben maradásában, Malcolm ezredes ugyanis egy vadászaton összetévesztette kedvenc vörösesbarna kutyáját egy rókával, és lelőtte. Így a múlt század hatvanas éveitől kezdve a Malcolm-dinasztiában a westie fehér színe biztosította, hogy ne fordulhasson elő több ilyen tragikus vadászbaleset. A west higland terrier elnevezést is Malcomnak tulajdonítják a krónikák, ám saját bevallása szerint a munka javát apja és nagyapja végezte a westie tenyésztésében.
     David Tattersal, a Westie című szakkönyv írója szerint egészen pontosan nem lehet megmondani, hogy valójában mikor is különült el önálló típusként a west highland white terrier. Csak annyi biztos, hogy régóta családi kedvenc, számos régi festmény ábrázolja a skót highlandeket, kis fehér kutyával. Ilyen például Sir Edwin Landseer, a híres viktoriánus művész 1839-es keltezésű „Büszkeség és Szemtelenség” című festménye.
      A westie kialakulásában három meghatározó vonal játszott szerepet: az ezredes Poltalloch terrierjei, Argyll grófjának fehér skye terrierjei, és a Fifeshire-beli dr. Flaxman fehér skót vagy aberdeen terrierjei. A doktor kutyái a feljegyzések szerint rendre minden alomban több fehér kiskutyát is ajándékoztak neki. Körülbelül tíz év múltán dr. Flaxman már úgy utalt ezekre a terrierekre, mint egy külön fajtára, melyet tudatosan tenyésztett tovább. Egy másik korabeli tenyésztő, George Clarke pedig egy hasonló fehér fajtát fejlesztett ki, melyet Roseneath terrierként ismerünk.
     Angliában az első terriereket is felvonultató kutyashow-t 1860-ban tartották, Birminghamben, az első skót kiállítást pedig 1871-ben rendezték meg Glasgow-ban, ám még majd’ harminc évnek kellett eltelnie, hogy végül 1899-ben, a Crystal Palace-ban egy fehér skót terrier is ott legyen a kiállítás győztesei között. Az első olyan versenyt, amelyben már west highland white terrierek is eredményesen vettek részt, 1904-ben rendezték, az edinburgh-i Scottish Kennel Club Show keretein belül. Miután pedig 1904-ben megalakult a WHWT Club, majd 1906-ban a WHWT Club of England, a fajtát az angol Kennel Club 1907-ben elismerte teljes jogú kutyafajtaként, a londoni Crufts Show-n. Ezt követően pedig 1908-ban megalakult a The West Higland White Terrier Club of America is.
     Az elkövetkezendő háborús évtizedek viszontagságos időket jelentettek a westie-tenyésztők számára is. A második világháború végén aztán azok a tenyésztők, akik ragaszkodtak a még meglévő kevés kutyához, összefogtak, hogy újjáélesszék a fajtát: a legendás Mrs. Pacey a híres Wolvey kennellel, Miss Turnbull (Leal), Miss Write (Calunna), Mr. Beels (O’Petriburg), Miss Wade (Freshney), valamint Mrs. és Dr. Russel (Crubens).
     Sok idő eltelt azóta, hogy Malcolm ezredes díjnyertes kutyái, Morven és Kiltie elkönyvelhették első győzelmeiket és kivívták a hozzáértő közönség csodálatát. Az elmúlt száz év során a westie vadászkutyából átvedlett családi baráttá, de eredeti tulajdonságait, bátorságát, erős egyéniségét, büszkeségét és teherbíróságát mégsem veszítette el. Sőt, a westie, tulajdonságait tekintve évről évre – mint a jó whisky – érettebbnek és ezáltal értékesebbnek mutatkozik. A londoni Crufts kiállításon 1976-ban lett először westi a Best in Show, mégpedig a Kathleen Newstead által tenyésztett Ch. Dianthus Buttons.
     Jelenleg a fajta már magasan vezeti az angliai terrier toplistát, és csak a Stafordshire Bull közelíti meg népszerűségét.

A westie igazi munkakutya, múltja ellenére állandóan vidám, játékos, ideális családtagnak mondható, és nem tartozik a tipikus, únott szalonkutyák sorába. Remekül beilleszkedik környezetébe, nem agresszív, fáradhatatlan játszótárs, és kifejezetten igényli is az emberbarátaival való állandó kapcsolatot. Jól tartható városi lakásban is. Termete kicsi, ám előkelő, ideálisan ötvöződik benne az erő és az aktivitás. Kerek fejének vonzó külsőt kölcsönöz a felálló fül. Fehér, sűrű szőrzete megvédi a hidegtől és a nedvességtől. Mozgása erőteljes, dinamikus, végtagjai úgy fejlődtek ki, hogy járatlan terepen is gyors futó.
     1774-ben Oliver Goldsmith a skóciai terriert egy kicsi, durva szőrű vadászkutyaként írta le, amelyet nem csak arra tartottak, hogy megharcoljon a rókával vagy a borzzal, hanem arra is, hogy folyamatosan jelezze, merre megy, így megkönnyítve a vad befogását. A vadászsport művelői éppen ezért nem is tartották teljes értékűnek azokat a kutyákat, amelyeknek nem volt elég „jó hangjuk”. Még manapság is különösen jellemző a terrierekre, így a westie-re is a mély, öblös, messzire hallatszó ugatás.

       A westie bundája gyönyörű, vétek hagyni, hogy a szőre göndörkés és összetapadt legyen, a rá jellemző csontfehér helyett sárgás színben „pompázzon”. A megfelelő küllem érdekében tehát ajánlatos legalább hetente egyszer kifésülni a bundáját. A hosszú, bozontos szőrtől trimmeléssel szabadíthatjuk meg, amit jobb szakemberre bízni.

     A westie-ről jó tudni, hogy sokan csak a pénzért fogtak bele a tenyésztésbe, ezért körültekintően kell kiválasztanunk a kölyköt. A kutya leggyakoribb hibái közé tartozik a nem megfelelően erős és párhuzamos állkapocs, a hiányos szemfogak, a fél here, a nem eléggé tömött és göndör szőr, a túl hosszú farok, vagy a fehértől eltérő bundázat.

     Vadászösztönéből következően a westie kisebb gondokat is okozhat, ha vidéken a szabadban elengedjük, hiszen gyakran megfékezhetetlen vadászkutyává vedlik át, amikor baromfiudvar, vagy kisállatok közelébe kerül. Ilyenkor nem könnyen hallja meg gazdája hívó szavát. Ahogy az „ős-westie”-ről szóló korabeli feljegyzésekből is tudni lehet, a kis fehér kutya számára „nem létezett soha túl hideg folyó, vagy túl mély odú, amely megállíthatta volna…”

     A westie egyébként ideális társnak tekinthető, hiszen egyik legjellemzőbb tulajdonsága a diszkréció. A kis fehér szőrgomolyag játékossága és szeretetéhsége ellenére ugyanis tisztában van azzal, hogy nem lehet mindig a figyelem középpontjában. Éppen ezért a westie soha nem fog lamentálni, ha rövidebb időre magára hagyják, és el kell foglalnia magát. Fontos persze, hogy a kutyának legyen saját vacka a lakásban és séták alkalmával rendesen kinyújtózhasson. Ám alapjában véve a westie rendkívül szófogadó, kevés gondot okozó kutyafajta.