Német spicc

A német spiccek a kőkorszaki tőzegkutya (Canis familiaris palustris Rüthimeyer) leszármazottjai, ezáltal Közép-Európa legrégibb kutyafajtáját képviselik. A német fajtaklub (Verein für Deutsche Spitze e.V) 1899-ben, az osztrák (Klub für Spitze und Polarhunde) 1953-ban alakult.

A német spicc legnagyobb méretváltozata a farkas spicc (Wolfspitz), más néven keeshond. Marmagassága 49 (+ 6) cm. A többi változattal ellentétben, egyetlen színben tenyésztik, nevét is farkasszürke (hivatalosan szürkefelhős) bundájáról kapta. De akkor Közép-Európán kívül miért ismeri szinte mindenki csak keeshondként? A válasszal politikai események szolgálnak… A francia forradalom hatására futótűzként terjedt a szociális elégedetlenség szerte Európában. A XVII. század végén Hollandia is két politikai táborra szakadt: Orange hercegének hívei és a patrióták álltak szemben egymással. Az alsóbb és középső rétegek vezetője egy dordrechti ember, Kees de Gyselaer volt. Mint minden vidéki, ő is nagy kutyabarát volt, akkoriban egy kisméretű négylábú kísérte, akit szintén Keesnek hívtak. Ez a kutya lett a fajta névadója, és egyben a patrióták szimbóluma.

Korábban őrkutyaként, elsősorban a Rajnán hajózó bárkákon, nagyobb csónakokon (rijnaken) használták, melyek ritkán voltak 200 tonnánál nagyobbak, ezért a bárkakutyák mérete sem volt túl nagy. A keeshond politikai szimbólummá válása miatt azonban a fajtának lassan már dolgoznia sem kellett, elég volt csupán a patriótákat képviselnie. Olyannyira szimbólum lett belőle, hogy az ellenzékhez tartozók számára elképzelhetetlen lett volna ilyen kutyát tartani. Ebből a korszakból származnak a rotterdami Boymans-van-Beiningen múzeumban megcsodálható gravírozott ivópoharak, melyek mintája egy keeshondot ábrázol, amint éppen egy narancsfát használ a legkevésbé tiszteletreméltó módon. Természetesen a narancsfa is szimbólumként szolgált, Orange hercegének nevéből kiindulva…

De a kinológia vizeire visszaevezve, Kees de Gyselaer kutyája egy spicc-szerű kutya lehetett, ezt igazolják azok a későbbi ábrázolások is, melyek Dordrecht későbbi polgármesterét, Cornelius de Wittet ábrázolják fehér keeshondjával. Ez az elnevezés annyira elterjedt, hogy az Egyesült Államokban például nem ismernek olyan fajtát, hogy német spicc, csupán keeshondot és pomerániait, miközben vadul csodálkoznak a keeshond almokban rendszeresen felbukkanó, nem szürke színű egyedeken.

A német fajtaklub a standard 1997-es kiegészítésével elérte, hogy a keeshond ne válhasson önálló fajtává, és a világ tenyésztői továbbra is együtt dolgozhassanak. Maguk a német tenyésztők is használnak holland vagy észak-amerikai kutyákat, hogy saját vonalaikat tökéletesítsék. Az Egyesült Államokban egyébként óriási az állomány, jelenleg kb. 16 ezer regisztrált keeshond él az USA-ban. Egyébként a harmincas években egy Amerikába kivándorló német, Charles Hinderer vitte az első wolfspitzeket az Államokba, ahol kutyái megnyerő tulajdonságainak köszönhetően maga is hamar népszerűvé vált és könnyen beilleszkedett.

A farkas spicc után a nagy spicc következik a méretskálán, 46 (+ 4) cm marmagasságával. A fehér nagy spicc tekintélyes mérete, de mégis elegáns megjelenése révén a XIX. században inkább az előkelő és nagypolgári körökben volt népszerű, mint az egyszerű népeknél.

Napjainkban ideális családi kutya, alkalmazkodóképessége közmondásos. A fekete nagy spicc túlzások nélkül az egyik legmegvesztegethetetlenebb és legéberebb őrkutya a spiccek családján belül. A spiccekre jellemző bizalmatlanság az idegenekkel szemben nála különösen fejlett. Sajnos olyan kevesen tenyésztik ezt a méretváltozatot, hogy fennmaradása különösen veszélyeztetett. A fekete és a fehér mellett szőrzete még barna lehet.

A közép spicc 34 (+ 4) cm marmagasságával a klasszikus spiccméret képviselője. Ez az a magasság, ami a korábbi századokban a normális spiccméret volt. A klasszikus spicc őrkutyaként kézművesek műhelyére, parasztházakra vigyázott, fuvarosok, egyszerű emberek testőreként dolgozott.

Számos korabeli festmény és grafika örökített meg az utókornak, sőt még klasszikus költők műveiben is szerepelnek spiccek, sajnos nem mindig pozitív felhanggal. Ez is közrejátszott abban, hogy erre a méretváltozatra a fajtatiszta tenyésztés hívei és az egyesületek alapítói ferde szemmel néztek és hivatalosan sokáig nem is tenyésztették. Csak 1969-ben nyerte el helyét a hivatalos fajtaleírásban.

A kis spicc marmagassága 26 (+ 3) cm. A közép spicchez hasonlóan, fekete, barna, fehér, narancs, szürkefelhős és egyéb színekben tenyésztik. A standard szerint „más színeknek” nevezett meghatározásba tartozik minden olyan árnyalat és mintázat, mint a krém, krém-sable, narancs-sable, fekete-cser és a foltos. Utóbbi esetben a fekete, barna, szürke vagy narancs foltoknak az egész testen egyenletesen kell eloszlaniuk a fehér alapszínen.

A törpe spicc a legkisebb méretváltozat a maga 20 (+ 2) centiméteres marmagasságával. Német nyelvterületen kívül pomerániaiként ismert. Nevének magyarázata, hogy ősei kb. kétszáz évvel ezelőtt Pomerániából kerültek Angliába kis spiccként, ahol generációról generációra egyre kisebb és kisebb példányokat tenyésztettek, és egyidejűleg az egész világba exportálták őket.

Az Angol Kennel Club 1870-ben ismerte el hivatalos fajtaként, pomerániai néven. A fajta népszerűségét nagymértékben növelte, amikor a közismerten kutyakedvelő Viktória királynő 1888-ban, Firenzében beleszeretett egy Marco nevű példányba, akit haza is vitt magával Angliába. Állítólag a királynő a kisebb méret híve volt. 1901-ben, halálának napján szobájába kérette kedvenc pomerániai spiccét. Turi az ágyában, oldalához bújva feküdt, mikor Viktória eltávozott az élős sorából.

Németországba csupán 1970 körül „tértek haza” az első pomerániaiak, és törpe spiccként sorolták be őket a spiccek családjába. Fekete, barna, fehér, narancs, szürkefelhős és más színekben tenyésztik, de legnépszerűbb a narancsszín. Érdekes, hogy az angol és az amerikai standard nem magasság-, hanem súlyhatárt ad meg (3–7 font), de az ottani kiállításokon is, akárcsak Európában, legfeljebb 22 cm magas példányokat látni.