Pekingi palotakutya

A pekingi palotakutya, avagy az oroszlánkutya – általánosságban így hívták Kínában a kisméretű császári kedvenceket – hosszú és előkelő múltra tekint vissza. Számos kínai használati tárgyon és műalkotáson szerepel, és több kínai legenda is kapcsolódik hozzá. Az ábrázolásokon látható négylábúak feltűnően hasonlítanak a mai pekingi palotakutyához, annak kissé groteszk, stilizált változatának tűnnek. A kínai kultúrkör fontos része a kapuőrző oroszlánpár is, melyeket Fo-kutyáknak is neveznek. Az egyik legenda szerint Buddhát sok apró oroszlán vette körül, melyek veszély esetén óriásivá nőttek, és megvédték urukat. Mivel a kutyatartás magától értetődően egyszerűbb, mint az oroszlánoké, az állatok királyát inkább „kutyabőrbe bújtatták”, vagyis a kínaiak megpróbáltak oroszlánszerű ebeket tenyészteni. Az első törpekutyák állítólag a Tang-dinasztia alatt (618-907) bukkantak fel a pekingi császári palotában, habár már az Erh-ya is megemlít egy rövidpofájú ebet – „pai” – melyet a hölgyek kikocsizás közben az ölükbe vettek, amúgy pedig az asztal alatt volt a helyük. Az Erh-ya egy korabeli enciklopédia, melynek pontos keletkezési dátumát viták övezik, de valószínűleg az időszámításunk előtti hatodik században írták, illetve állították össze. John Vlasto szerint az első palotakutyák északról, Mandzsúriából érkeztek Pekingbe. Mandzsúriában a törpekutyák neve „ha-pa” volt, ami szó szerint „asztal alattit” jelent. Ehhez tudni kell, hogy a kínai asztalkák nagyon alacsonyak voltak, egy mai pekingi palotakutya még éppen kényelmesen elférne alattuk. I.sz. 90-ből is fennmaradt egy feljegyzés, mely szerint az a türkmén fejedelem, aki kínai hercegkisasszonyt vett feleségül, Kou-cu császárnak két törpekutyát küldött ajándékba, melyek csupán 19 cm magasak voltak.

Természetesen legendák is magyarázzák a pekingi palotakutya kialakulását. Az egyik szerint az állatok királya, az oroszlán a varázserdőben sétálva, megállt egy tó partjánál pihenni, és amikor inni akart, a víz tükrében meglátta egy gyönyörű selyemmajom képét, és azonnal beleszeretett az aprócska jószágba. De kisvártatva nagyon elszomorodott, mert eszébe jutott milyen nagy a méretkülönbség közöttük. Teltek-múltak a napok, de az oroszlán szerelme semmit sem változott, ezért a hatalmas állatot megsajnáló tündér varázspálcájával olyan kicsivé varázsolta az oroszlánt, mint a selyemmajom, így beteljesedhetett szerelmük. A történet másik változata szerint a pekingi palotakutya az oroszlán és a majom frigyéből született lény. De van olyan legenda is, mely szerint egy gonosz varázslat által lótuszvirággá varázsolt kínai hercegkisasszony és egy mókussá változtatott királyfi házasságából született a pekingi.

A kínai oroszlánkutyának elsőként Marco Polo (1254-1324) hozta hírét Európába. A velencei kalmár útleírásaiban a nagytestű ebek mellett a kicsi, aranyszínű, császári oroszlánkutyákat is megemlíti. De nem minden uralkodó tartottak kutyákat, a Ming-dinasztia alatt (1368-1644) például tilos volt kutyát vinni a palotába. De a feljegyzések szerint 1622-ben már oroszlánkutyát kap ajándékba Kang Hszi császár. Szakértők szerint biztosan állítható, hogy a fajta azon formája, mely a XIX. század második felében Angliába eljutott, a Csing-dinasztia alatt (1644-1911) alakult ki. 1908-ig, amikor a dalai láma meglátogatta az utolsó kínai császárnőt, és nem sokkal annak halála előtt több oroszlánkutyát adott át neki, a dinasztia minden uralkodója kapott ajándékba törpekutyákat Tibettől.

Kína utolsó, özvegy császárnéja, Cu-Hszü (1835-1908) nagyon részletes leírást hagyott ránk – pontosabban az angol H. Compton egy barátja révén szerezte meg ezt az írást – a palotakutyákról; szinte a mai standardhoz hasonlatos fajtaleírásnak is nevezhetjük. Eszerint az oroszlánkutyának kicsinek kellett lennie, nyaka körül dúsan bolyhozott, pompás palásttal, fekete orcával és bozontos mellkassal. Homloka boltozatos volt, szeme hatalmas és csillogó, két mellső lába görbe, „mivelhogy nem óhajt messzire vándorolni, sem pedig elhagyni a császári fölség környezetét”. Szőre az orszlánéhoz volt hasonlatos, vagy aranyló sárga színű, vagy pedig a csíkos sárkányra emlékeztetett. Cu-Hszü szenvedélyes tenyésztőnő volt, több száz kutyája volt a palotákban. Pontos utasításokkal szabályozta a kutyácskák táplálását és tenyésztését: cápauszonyt, szalonkamájat és fürjbegyet fogyasztottak.

Ha egy kutya beteg lesz, írta a császárnő, dörzsöltessék be a havasi leopárd tisztára szőrt zsírjának balzsamával, itassék meg egy findzsa medvebogyólével, amelybe háromcsipetnyi rinocéroszszarv-reszeléket oldottak, továbbá tetessék rá foltos pióca.

 Akadtak olyan időszakok, amikor a Tiltott Város palotáiban több ezer palotakutya élt. 4000 eunuch gondozta őket, a kölyköket rabszolganők szoptatták. Az oroszlánkutyák tenyésztése kizárólag a császári család kiváltsága volt. Egy-egy főméltóság ugyan ajándékba kaphatott palotakutyát, de azzal a kikötéssel, ha az illető esetleg elhalálozna, örökösei kötelesek visszaszolgáltatni a kutyát a császárnak. A palotakutyák tenyésztése a Tao Kuang időszak alatt tetőzött (1821-1851). Nem vezettek ugyan törzskönyvet, de léteztek úgynevezett Császári Kutyakönyvek, melyek a legkedveltebb kutyák illusztrációit tartalmazták. Ezeket gyakorlatilag képes fajtaleírásként használták, ilyen kutyák tenyésztésére kellett törekedni. Kína utolsó császára, Pu Yi (1906-1967) nem volt nagy kutyabarát, általa be is fejeződött a felügyelt tenyésztés a palotában.

A pekingi palotakutya mai megjelenési formája az angolok műve. A XIX. században sajnos a háború tette lehetővé, hogy az első palotakutyák eljuthassanak Európába. Nagy-Britannia és Franciaország újfent összefogott Kína ellen, és 1860-ban betörtek Pekingbe, megszállták a várost és szétrombolták a nyári palotát, a császár kénytelen volt Jeholba menekülni. Az egyik épületben a betörő katonák rengeteg kutyatetemet találtak; szegény jószágokat inkább megölték, mintsem a gyűlölt ellenség kezébe kerüljenek. A császár egyik nagynénje, aki már nem menekült el, öngyilkos lett: holttestét 5 palotakutya őrizte.

John Hay tengernagy, az angol hajóhad főparancsnoka vette magához ezeket az életben maradt ebeket. Kettő közülük Richmond hercegéhez került, aki ekkor éppen Pekingben tartózkodott, Hay pedig kettőt tartott meg magának. Az ötödik palotakutya, a Looty nevű szuka Dunne tábornagyhoz került, aki Angliába visszatérve Viktória királynőnek ajándékozta. Sir Landseer festménye erről a kutyáról ma is Windsor kastélyának egyik falán látható. Looty luxus körülmények között élt a királynő mellett, egészen 1872-ben bekövetkezett haláláig. Looty kitömött teste ma is látható a londoni Természettudományi Múzeumban.

Richmond hercegének hitvese a maga két kutyájával és még további Kínából behozott ebekkel megalapította az első európai pekingi palotakutya-tenyészetet, a Goodwood kennelt.

Mrs. Minna Loftus Allen férje 1893-ban hozott Angliába egy újabb példányt, a Peking Peter nevű kant. Lopott jószág lehetett, az eladó szerint közvetlenül a pekingi palotából származott.

Mrs. Minna Loftus Allen 1896-ban további kutyákat importált: Pekin Prince-t és Pekin Princesst. Mindkettőjüket egy eunuch lopta ki a császári palotából. Ebben az évben Mrs. Douglas Murray is beszerzett két másik példányt: Ah Cumot és Mimosát a hölgy Kínában kereskedő férje szerezte. A Crufts kiállításon 1900-ban indítottak külön osztályt a fajtának, de még akkor is csak egy kutyát neveztek, Sir Edgar Boehm Pekin Yen nevű kutyáját. 1904-ben megalakult az önálló angol fajtaklub, és 1910-ben a Kennel Klub hivatalos fajtaként ismerte el a pekingi palotakutyát.

A pekingi palotakutya testsúlya a hivatalos fajtaleírás szerint nem lehet több 5,5 kilogrammnál. Az albinófehéren és a májbarnán kívül minden szín megengedett és egyenrangú. A pekingi mozgása méltóságteljesen, lassan gördülő lefutású.