Ausztrál terrier

 Ausztrália két terrierfajtával rendelkezik, melyek első pillantásra csupán szőrzetükben különböznek. A rövidebb, durvább szőrű ausztrál terriert őshonos fajtának tartják; ezeket a kutyákat yorkshire terrierekkel keresztezve alakították ki a hosszúszőrű silky terriert. Bár a hatalmas kontinensen több pásztor- és juhászkutyafajta is kialakult, mégis az aprócska ausztrál terriert ismerték el elsőként, sőt, külföldön is ő volt az első hivatalos ausztrál fajta. Bár napjainkban nem tartozik a legismertebb fajták közé, világhódító körútjának további érdekessége, hogy az Amerikai Kennel Klub első terrierként az ausztrál terriert vette fel törzskönyvébe, nyilvántartásának 114. fajtájaként.

 A nyilvánosság elé először 1868-ban lépett egy durvaszőrű ausztrál terrier, egy Melbourne-ben rendezett kiállításon. 1887-ben, ugyancsak Melbourne-ben már klubot is alapítottak az új fajta kedvelői, 1896-ban hivatalos fajtaleírást készítettek az ausztrál terrierről, így 1899-ben már „ausztrál terrier, durvaszőrű” megjelöléssel indultak a vöröses vagy black and tan színű kiskutyák a kiállításokon.

Az ausztrál terrier az egyik legkisebb munkaterrier. Tazmániában már az 1880-as évek elején ismert volt ez a durvaszőrű terrier, kérdés, hogy valóban őshonos fajtáról vagy a kontinens partjain elsőként kikötő, angol hajókkal érkező terrierek leszármazottjáról van szó. Mindenesetre később tudatosan keresztezték ezt az őshonosnak tartott fajtát más terrierekkel, hogy a kívánatos tulajdonságokat továbbfejlesszék. Szinte mindegyik történetíró egyetért azzal, hogy e célból felhasználták a korabeli Dandie Dinmont, Skye, Blac-and-Tan (ma Manchester), és talán a cairn terriert. 

 A keresztezések, és persze a szelekciós munka, olyan csinos kis kutyát eredményeztek, melyre a telepesek nem csak otthon lehettek büszkék. Az ausztrál terriernek szélsőséges időjárási és talajviszonyok közepette kellett helytállnia. Elsősorban rágcsálók és kígyók ellen használták a farmon, birkatelepeken, tengerparton vagy éppen bányákban, aranylelőhelyeken.

 Szükség esetén a birkákat is felügyelte, megbízhatóan jelezve minden idegen betolakodót. Az ausztrál terrier napjaikban is kiváló választás kiállításra, sportra, lakásba, családba, birtokra egyaránt. Talpraesett, magabiztos, minden iránt érdeklődik. Kiváló szeme és hallása van, nagyon jó jelzőkutya.

Minden klímához és talajhoz alkalmazkodik, szőrzete vízálló, alig hullik, így egész évben kényelmesen tartható. Még mindig rettenthetetlen patkányfogó és vadászterrier, de egyben kedves, különösen ragaszkodó kedvenc is: mivel olyan körülmények között alakult ki, hogy különösen „stresszes” helyzetekben is szorosan együtt kellett működnie az emberrel, fokozottan kötődik gazdájához, felelősnek érezve magát az egész háztartásért. Jó családi kutya, de egyedülálló embereknek is kiváló társa. Úgy tűnik, beteljesedett a korabeli tenyésztők elképzelése, akik egy szívós, okos, kemény kis kutyát akartak, mely jól bírja az egész napos munkát a szabadban, de egyben elég kicsi és könnyen kezelhető ahhoz is, hogy éjszaka bevigyék magukkal a házba. 

 Már a fajta kialakulásának korai szakaszában exportáltak ausztrál terriereket Angliába és az Egyesült Államokba, 1933-ban már önálló fajtaként ismerték a brit szigeteken, 1960-ban pedig már 58 ausztrál terrier szerepelt a híres amerikai Westminster kiállításon.

 A másik ausztrál terrier, a silky terrier elsősorban, hosszú, selymes szőrzetében különbözik rokonától. A XIX. század végén több yorkshire terrier is érkezett Victoria és New South Wales államba. Néhány tenyésztő, hogy megpróbálja a szőrszínt javítani a kék-fekete színű ausztrál terriereknél, nagyobb növésű yorkshire terrierekkel fedeztette ausztrál terrier szukáit. Az almok igen különböző kiskutyákat eredményeztek. Egyiküket ausztrál, másikukat yorkshire terrierként állították ki, a harmadik típusból pedig új fajta született, az ausztrál silky terrier, melyet eleinte Sydney silky terriernek hívtak. 1906-ban és 1909-ben két fajtaleírás is született, New South Walesben és Victóriában. Az egyik eltérés a súly meghatározásában mutatkozott.

Az 1906-os verzió 6 és 12 font között szabta meg a határt. Az 1909-es változat két súlycsoportot írt le, a 6 font alattit és a 6–12 font közöttit. A másik különbség a fültartást érintette: a New South Wales-i csak a felálló, míg a Victoria-beli a lelógó fület is engedélyezte. 1926-ban újabb fajtaleírás született, miközben a tenyésztők próbáltak megegyezni a kutyák súlyát illetően.

1932-ben Victoria állam Kennel Control Council nevű bizottsága megtiltotta az ausztrál, a silky és a yorkshire terrier további keresztezését, 1955-ben pedig a Sydney silky terrier elnevezést a hivatalos ausztrál silky terrier elnevezésre módosították.

1958-ban újabb tenyésztői klub alakult, az Australian National Kennel Council, melynek egyik legelső intézkedése a silky terrier fajtaleírását érintette. A klub ugyanis tudomást szerzett arról, hogy az amerikaiak szeretnék hivatalosan is elismert fajtává tenni a silky terriert az Államokban, így szükségessé vált egy egységes, ausztrál nemzeti standard megfogalmazása.

Ez végül 1959-ben látta meg a napvilágot, az ideális súlyt 8-10 font között meghatározva, mely kb. 3,6–4,5 kilógrammnak felel meg.