Erdélyi kopó

Az erdélyi kopó őshonos fajta, amely a történelmi Magyarországon alakult ki. Eredete a régmúlt századokba nyúlik vissza. Kárpát-medence, mint az erdélyi kopó egyik ősének, a pannon kopónak a környezete, 2000 évvel ezelőtt a maitól eltérő növény és állatvilággal rendelkezett. Nagy kiterjedésű mocsarak, a hegységekből lehúzódó erdőségek, folyók ágai szőtték keresztül-kasul a mai Alföldet. A sűrűségek kitűnő búvóhelyet biztosítottak a vad számára, ezen a nehéz terepen a vadat felverni eleinte még csak rendkívül rátermett vadászkutyákkal volt lehetséges. Ilyen környezetben jött létre a pannon kopó, amelyet ma az erdélyi kopó és a honfoglalás után századokkal később kialakult fürjész vizsla, a mai sárga magyar vizsla legfontosabb ősének tekintjük.

Kárpát-medence strukturális változásai, a mocsarak lecsapolása, a földművelés következtében nagyon visszahúzódott a hegyvidéki erdőkbe, velük együtt a kopókkal való vadászat is a hegyvidéki területekre tevődött át. Ettől kezdve már főleg az erdélyi magyarság gondja volt a kopók tenyésztése és alkalmazása a vadászatokon. Konzervatimizmusuknak a nyugati módszerektől, és a vadászebektől a nyugati vadászebektől való idegenkedésüknek köszönhető, hogy sikerült megőrizni ősi alakjában a fehérjelű fekete-sárga kopót. Kiválogatásuknál a rátermettség döntött és nem a küllem. Az általuk végzett hajtóvadászat orrjóságot, kitartóságot, bátorságot, a nyomkövetést lehetővé tevő éles szimatot, kiváló memóriát és tájékozódó képességet kívánja meg, és ez a követelmény segítette a típus rögzítését.

Itt kell megjegyezni, hogy az erdélyi kopó a gyalogvadászat mestere. A kopós gyalogvadászat azon az elven alapul, hogy a vad általában megszokott váltóin, felfelé a hegyoldalon, többnyire a nyereg irányába menekül a kutyák elől. A vadászok ismerve a vad menekülésének irányát, a vad váltóinál helyezkedtek el, vagy feszítették ki hálóikat, néha vermeket is készítettek, majd a megbeszélt jelre, ami általában kürtszó volt, a fűzérre fűzött kopókat elengedte a hegy lábánál várakozó pecér. A kopók mindaddig csendben kerestek, amíg a vad nyomára, vagyis csapára nem találtak. Amint csapára értek, sajátos és jellegzetes csaholásba kezdtek. Hangjuk magasan csengett, ha apróvad nyomát találták, míg nagyvadnál mélyebb, öblösebb csaholással jeleztek. A kopókat ismerők a csaholásból tudták, hogy milyen vadat hajtanak a kutyák. A két-három, vagy négy egyszerre elengedett kopó hihetetlen összhangban dolgozott. Lassan, lépésről lépésre kerestek, nem űzték, szinte nyomták, terelték a vadász felé a vadat, amely így nem rohant el megszokott csapájáról. Ahogy a vad közelébe értek, kezdték szorítani a vadász felé, fárasztották, lekötötték a figyelmét. Ekkor a vad és a kopók már a vadász előtt küzdöttek. A kutyák "puska alatt" dolgoztak. A kitörni szándékozó nagyvad, amelyet a kutyák már körülkerítettek, rendszerint szembeszállt a kopókkal. A kopók hihetetlenül ügyesen ugrottak félre a támadó nagyvad elől és azonnal újra támadták minden helyzetből mindaddig, amíg terítékre nem került. Ezeknek a kutyáknak ezt az önálló, az ember által úgyszólván nem befolyásolható stílusát, csak az évezredeken keresztül, felhalmozódó genetikai értékek magyarázzák. Ezek a kutyák teljes önállóságot kívántak munkájukhoz, hiszen a vadászat eredményessége rajtuk múlott. Olyan jellegűek voltak a régi magyarországi kopóvadászatok, amelyeknek nemes hagyományairól bőséges anyagunk van a mai napig. Árpád-házi és későbbi uralkodók, az erdélyi fejedelmek országos hírű kopós vadászatokat tartottak birtokaik helyvidéki területein, egészen a XIX. századig, amikor is a klasszikus kopózást az angol falkasport, a lovas falkavadászat váltotta fel. Az erdélyi kopók bevonása ebben a programban eredménytelennek bizonyult, önálló karakterük erre nem volt alkalmas. A kopók alkalmazása a XX. század elejére még Erdélyben is visszaesett. Néhány egyedet 1910-ben törzskönyveztek, 1941-ben pedig az Országos Vizslaklub felhívása nyomán további 27-et. A II. Világháború után a fajta majdnem eltűnt. Közrejátszott ebben egy 1947-es román rendelet is, amely alapján az erdélyi kopóállomány nagy részét kiirtották. 1968-ban sikerült Máramarosszigetről két eredeti kiváló kopót megszerezni és ezzel kezdődött meg Magyarországon a fajta rekonstrukciója. A Fővárosi Növény- és Állatkertben elhelyezett két erdélyi kopó típusa, mérete, ideális fejalakulása, színe, rajza, szőrzete és karaktere ma is etalon. Az erdélyi kopó fajtaleírása a klasszikus kopó felépítését formázza. Konstrukciója teljesen a funkcióra, a vadászatnál megkívánt adottságokra épül, mérete és arányai, továbbá mozgása kitartó, nem annyira sebes, de fáradhatatlan munkavégzést tesz lehetővé. Átlagos magasság 50-60 cm, attól függően, hogy rövidebb, vagy hosszabb lábú változatról beszélünk. Ahogyan a vadászati feladatok csökkentek, ill. ahogy a kopók munkalehetőségei korlátozódtak, sokkal célszerűbbnek tűnik egy egységes közepes típus favorizálása, mint ahogy ezt Szlovákiában is teszik és ennek köszönhetően kopóállományuk egységes, homogén képet mutat. Méretekben jelentősen különböző, sőt úgy a színvariációkkal is tarkított állomány az erdélyi kopófajta variánsainak szélesítése vitatható érdekeket szolgál. Az erdélyi kopó tipikus kopó, nemesen száraz, arányos fejjel, izmos törzzsel, jó csontozattal, szukás feje nem elhegyesedő, finom száraz kopófej. Orrháta egyenes, koponyára enyhén ívelt, arcorri szöge enyhe. Fogazata szabályos, sötétbarna szeme kissé ovális, füle középmagasan tűzött, elékerekedő V-alakú, nem túl hosszú. Farkát nyugalmi állapotban combjához simulóan hordja, futás közben gyakran háta fölé kunkorodva tartja. Orrtükre, körme feketén pigmentált. Szőrzete rövid, 2-4 cm. erős, testhez simuló, de hosszabb, mint a többi rövidszőrű fajtáé. Sűrű, fényes, durva tapintású, tömött. A farokszőrzet az alsó részen jellegzetes kefét alkot. Az erdélyi kopó alapszíne fekete. A szem felett, a pofatájékon, a mellen és a lábakon, továbbá a farok alatt rozsdasárga, vagy cserszínű. A fehér szín jelenléte is követelmény, az alábbi helyek valamelyikén: a nyakon és a mellen nyakkendő, vagy mellfolt formájában, a lábakon, mint kesztyű a homlokon csillagként, a maron foltként, vagy farok végen.

Az erdélyi kopótenyésztésnek helyzete ma még nem mondható rendezettnek, sőt sok tekintetben biztatónak sem. A mai vadászati jogszabályaink az erdélyi kopó klasszikus alkalmazását nem teszik lehetővé, azonban ez a csodálatos ösztönkészletű ősi, nemzeti kutyafajtánk kulturális örökségünk része és kiemelt támogatást érdemel. Jövője a nemzeti kutyafajták megérdemelt helyét kell, hogy biztosítsa számára, persze nem zárja ki, hogy egy-egy példánnyal vadászat terén, ha lehetőséget kap, ne csillogtassa meg tehetségét munkájával felidézve a régmúlt századok klasszikus kopómunkájának hangulatát.